Magyarország évtizedek óta ugyanannak a kétpólusú hatalmi elitnek a fogságában vergődik: a választópolgárok a libikóka hol egyik, hol a másik oldalához tartozó pártra és pártszövetségre voksolnak. Kilépni a helyzetből nem tudunk, a következmények pedig egyértelműek: míg kialakult egy egymással összefonódó gazdasági és politikai elit, addig a nemzetünk haldoklik, az azt alkotó emberek pedig boldogtalanok, szegények és betegek. Elég volt, nincs tovább. Valamit tenni kell! De mit?

Az elmúlt években sokan megpróbáltak sok mindent: alapítottak pártokat, mozgalmakat, honlapokat, közösségeket, szerveztek civil-összefogást és demonstrációkat, hirdettek nemzetgyűléseket és forradalmakat. Minden hiábavaló volt, nem történt előrelépés. A sikeres kezdeményeseket magába integrálta a rendszer valamely eleme (és ezután többnyire elsorvasztotta), míg a sikertelenek kihunytak.

A jelenlegi rendszer totális, megkerülhetetlen, belülről legyőzhetetlen és megreformálhatatlan. A rendszerbéli eszközök hatástalanok vele szemben, hiszen azok is részei annak. Hiábavalóak a tüntetések, a választások, de hiábavaló a – hatékonynak tűnő – forradalom is! Sajnos pusztán illúzió az, hogy a nép felkelése eredményes lehet, hiszen hiába bukik meg egy rendszer, azzal sem lépünk ki annak keretei közül, hiszen az végül mégis felülkerekedik, visszaáll a korábbi társadalmi struktúra. Persze már mások lesznek az élén, másképp nevezik, a módszerek változnak, a hangsúlyok eltolódnak, de mégis alapvetően minden ugyanaz marad: embertelen, igazságtalan, lélekre és egészségére káros. A társadalmi „piramis” stabilan őrzi állapotát évezredek óta: a hatalmasok hatalmaskodnak, a tömegek pedig tűrnek és dolgoznak, a dolgok menetébe nincs, vagy alig van beleszólásuk (senki ne higgye azt, hogy ha négyévente egyszer lead egy rendszerbéli pártra egy szavazatot, akkor beleszólt bármibe is). Amíg a rendszer elemei vagyunk, azt szolgáljuk. Azzal is azt szolgáljuk, ha küzdünk ellene, hiszen azzal arra kényszerítjük, hogy ellenlépéseket tegyen, megerősítse magát. 

Akkor hát mégis mit tehetünk? Hogyan győzhetjük le a rendszert? Egyrészt úgy, hogy nem akarjuk legyőzni, hanem kivonulunk belőle. Egyre többen választják ezt a megoldást, többségük külföldön egy másik állam rendszerének keretei között keresik a mentesülést a hazai körülmények alól (ami ugye nem más, mint a „cseberből vederbe” eset), és vannak olyanok is, akik tanyákon és önellátó közösségekben próbálják megkerülni a szabadság korlátait. Mindez eredményre is vezethetne, ha a kivonulók tömegesen, egymással összefogva cselekednének, hiszen ezzel a piramist alkotó legalsó kövek lépnének ki a rendszerből, amelyek nélkül azösszeomlana. Azaz csak egy össztársadalmi szintű „kivonulás” vezethetne hosszabb távon eredményre, ami a jelenlegi helyzetben egyszerűen elképzelhetetlen. Elképzelhetetlen, mert egyedül nem merünk, és nem tudunk kiszállni, társakra pedig egyelőre nem lelünk erős megosztottságunkban. A rendszer pedig marasztal ezer szállal, a hatóságok révén pedig utolér bárhol az országban (pl. oltás-, adófizetési és tankötelezettség stb.).

Rendben, a kivonulás, mint valódi (vagy talán egyetlen) rendszerkritikus eszköz – rövidtávon – nem valósítható meg, na de akkor mégis mit tehetnénk? Más út nem lévén csak a rendszeren belüli próbálkozás lehetősége marad, azaz küzdelem egy olyan terepen, aminek játékszabályai egyértelműen úgy vannak felállítva, hogy a rendszer érdekei ne sérülhessenek, rá ne jelenthessünk veszélyt.

A rendszeren belüli küzdelem lehetőségei

A rendszeren belüli küzdelem nehézségeit mindenki ismeri, felesleges elemezni azt a „közegellenállást”, amit a torz médiaviszonytól kezdve az egyenlőtlen pénzügyi háttérig terjedő széles spektrum jelent. Ezek a működési feltételek adottak, ehhez kell alkalmazkodnunk.

A társadalom hozzáállása

A rendszer alapjait biztosító elemek mellett további nehezítő tényező az ország lakosságának hozzáállása. A kiindulási alapot nevezhetjük egyenesen tragikusnak: a társadalmunk a végletekig érdektelenné és passzívvá vált. Ennek következtében minden újító és jobbító szándékú ország-megmentő kísérlet kudarcra van ítélve, amely feltételezi az emberek közreműködését. Ha tömören össze akarom foglalni a problémát, akkor azt mondanám, hogy a polgárok legfeljebb akkor fognak figyelmet szentelni egy kezdeményezésnek, ha
- két mondatban el lehet magyarázni, hogy miről szól: a napi rutin mellett nincs rá erejük, idejük és kedvük, hogy új és ismeretlen dolgokkal foglalkozzanak. 
- nekik abban nem kell cselekvőképpen részt venni, vagy bármiért felelősséget vállalni. Ugyanis nem fognak semmiben közreműködni, mert a napi rutin mellett nincs rá erejük, idejük és pénzük, és talán még félnek is. 
- képes egyszerű, érthető és értelmezhető választ adni arra az egyszerű kérdésre, hogy „És ebből nekem mi a hasznom?”A világ nagyon haszonelvűvé vált, így olyan kifejezések, mint például a Föld túlélése vagy gyermekeink jövője, illetőleg a haza vagy a nemzet stb. sem olyan erejű hívószavak, hogy akár azokat is cselekvésre tudná bírni, akik számára még jelentenek valamit (a többit pedig végképp).

Kezdeményezések kudarcainak okai

A nehéz kiindulási állapotban általában tovább csökkentik a siker esélyét azok a hibák, amelyek az eddigi kezdeményezéseket jellemezték. Egy kezdeményezés ugyanis nem vezethet eredményre, ha
- az alapítók, vezetők és az abban résztvevők hiteltelenek. A hiteltelenség számos forrásból eredhet, mégis a legjellemzőbb közülük a politikai érintettség. Be kell végre látni, hogy nincs többé keresnivalójuk azoknak a magyar közéletben, akik bármiféle szerepet vállaltak az elmúlt 25 (vagy akár 100) év politikájának és gazdasági-pénzügyi rendszerének formálásában. Az emberek többsége többé már nem hisz azoknak, akik hozzájárultak a nyomorúságukhoz, boldogtalanságukhoz, az életük ellehetetlenítéséhez. 
- nem tud újat mondani, hanem a rendszeren belül marad és matat. Hiába új és érintetlen egy arc, vagy ismeretlenekből álló formáció, ha az a jelenlegi Fidesz-MSZP koordináta-rendszerből képtelen kiszakadni és a társadalmi problémákra érdemi válaszok helyett csak a költségvetései tételek százalékos elosztási arányainak „szokásos” eltologatásáról tud nyilatkozni (pl. növeljük ezt vagy azt az előirányzatot 2,3%-kal stb.). 
- újat mond és képvisel, de az túl bonyolult a mediatizált világ által „lebutított” emberek számára. Hiába a remek ötletek, ha a társadalom nem képes/tud/akar megérteni valamit, ha annak lényegét nem lehet két tömör mondatban összefoglalni. A mozgalmak, civil kezdeményezések és csoportok által kigondolt és működtetni szándékozott struktúrák nem vonzóak a polgárok számára, mert – ha esetleg nem eleve elutasítóak – akkor sem marad idejük/erejük arra, hogy megismerkedjenek egy új struktúrával. 
- nem mondja ki az igazságot, hanem a politikusok által tökélyre fejlesztett mellébeszéléssel próbálja kikerülni, hogy érdemi választ adjon a társadalmi problémákra. 
- azokat a társadalmi csoportokat akarja képviselni, amelyek már megcsontosodott pártpreferenciával rendelkeznek. A „választói torta” újraszeletelése ugyanis nem eredményezi a népszerűségi mutatók automatikus növekedését (lásd a baloldali pártok osztódásos szaporodásának hiábavalóságát);
- „korpa közé keveredik”, azaz kompromisszumot köt a rendszerrel vagy annak valamely elemével, például becsatlakozik egy hiteltelen és leszerepelt párt táborába, vagy szövetséget köt azzal.
- elfogadja egy erős belföldi vagy külföldi érdekcsoport támogatását, és a társadalom érdekeinek képviselete helyett a megbízók céljait szolgálja, vagy éppenséggel azt akarja rákényszeríteni az országra. Az emberek – bizonyos keretek között – képesek felismerni, hogy mi jó nekik, és már nem fogadnak el bármilyen rájuk oktrojált feltételt.
- feladja a hosszabb távú célok megvalósítását, és letér az útról.
- teljesíti azokat a leggyakoribb és legáltalánosabb hibákat, mint például, vezetői alkalmatlanság, a felvetett témák érdektelensége, illetve legfőbb célja saját vezetői személyes ambícióinak szolgálata.

Eljutottunk oda, hogy rendben van, de akkor mégis mit tehetnénk? Mi az, ami egyszerű, érthető, az emberek ismerik, és nem kell nekik elmagyarázni? Rendszerkritikusként kardomba dőlve kénytelen vagyok eljutni arra a felismerésre, hogy egy kezdeményezés számára nem marad más működési mód, mint egy párt által nyújtott keretrendszer. 

Miért feltételezem, hogy egy rendszerbéli párttal képviselni lehetne a rendszerkritikus gondolatokat? A legfőképpen azért, mert – a rendszer keretei között – nincs más olyan szervezet, amely alkalmas lehet arra, megszólítsa a társadalmi csoportokat. Egyrészt nem kell elmagyarázni a magyarországi alapítványok és egyesületek sanyarú helyzetét, amíg a „kamupártok” százmilliós állami támogatásra és médiaszereplésre jogosultak, másrészt az emberek – ha mást nem is – azt mindenféleképpen megtanulták, hogy mi is a párt mibenléte, nem kell elmagyarázni milyen célt szolgál, mi az értelme. „Kádár népe” számára – a „hagyjanak engem békén” effektus miatt –az a fontos, hogy a problémákat megoldják helyette, ő legfeljebb szurkolóként vagy kommentelőként hajlandó becsatlakozni, illetve megelégszik azzal, hogy a választások alkalmával szavazhat. 

Mégis, milyen pártot? A legfontosabb egy olyan párt létrehozása, amely egyrészt képes mérsékelt hangnemben radikálisan új témákkal előállni, meghaladja a politikailag megosztó jobb-bal szekértábor-logikát, és felvállalja a senki által nem képviselt tömegek érdekeinek védelmét. 

Kiknek nincs képviselete a pártrendszerben? Azoknak, akik egy rendszeren kívüli témakör vonzáskörében gondolkoznak és tevékenykednek. A rendszeren kívüli „eretnek” vélemények képviseletét a rendszer alkotóelemeiként működő pártok nem hogy nem vállalják fel, hanem – többnyire – kórusban titulálják „hülyeségnek” vagy „összeesküvés-elméletnek”. Így ezek a témakörök nem jelenhetnek meg a hivatalos politika színterén. A főbb rendszerkritikus témakörök, amelyek egyre nagyobb tömegek számára válnak fontossá, életcéllá:
- a rendszerről leválás és önellátásra berendezkedés, valamint az öko-gazdálkodásra átállás modelljének lehetővé tétele;
- megújuló energiák nyújtotta lehetőségek kihasználása, köztük a geotermikus energia magyarországi lehetőségeinek kiaknázása;
- a hagyományos családmodell értékeinek védelme: a gyermekek iskolarendszeren kívüli nevelése és oktatása, otthonszülés lehetőségének biztosítása (főállású anyaság intézményének lehetővé tétele);
- a hivatalos történelem-felfogás megkérdőjelezése: a Föld és népünk valódi történetének feltárása, megismerése, a Magyar Tudományos Akadémia által hivatalossá tett álláspont felülvizsgálata, a rovásírás ismeretének kiszélesítése;
- a világot működtető valódi érdekek és szálak feltárása, a magyar rendszerváltás valódi hátterének megismerése, köztük az „ügynökakták” nyilvánosságra hozatala. A politikai, pénzügyi és gazdasági elit összefonódásának feltárása; a pénzügyi rendszer reformja, az adósrabszolgaság megszüntetése, az érintettek megmentése.
- ezoterikus, spirituális és szakrális, valamint a magyar néplélekből fakadó, vagy a régmúltban gyökerező közösségek működését gátló szabályok lebontása; 
- egészségtudatosság új alapokra helyezése: a gyógyszeripar hálózatának feltárása és az egészségügy valódi érdekcsoportjainak kiderítése, a természetgyógyászat és homeopátia által kínált lehetőségek igénybe vétele, döntési lehetőség biztosítása a „védőoltások” felvételben az állami kényszer helyett;
- stb.

Egy maroknyi „bolond” ember kevés ahhoz, hogy egy pártot láthatóvá tegyen a politika térképen! Azok számára, akik a rendszer szerves alkotórészei, és nincs szemük a látásra és fülük a hallásra, valóban kis létszámú „bolond” mániájának tűnnek ezek a témakörök, ugyanakkor érdemes mélyebben is megvizsgálni a kérdést. Az egyes témáknak ugyanis önmagukban is több ezres, vagy épp tíz- vagy százezres érdeklődői, követői tábora van immár. Ha ezek a táborok összefognak egymással egy párt nyújtotta védőháló alatt, már elég sokan vannak ahhoz, hogy hangjukat eljuttassák a közélet és média zárt részeire is, ami újabb érdeklődőket, újabb felébredőket jelent. Egy közösség gondolkodásának megváltoztatásához ugyanis elég néhány százaléknyi ember sikeres kommunikációja! A rendszerkritikusok és másként gondolkodók összefogásával nemzetünk szintjén is el tudjuk érni azt a kritikus tömeget, amely már társadalmi méretű változást indíthat el!